SZOMORÚ HÍR: Tudatom veletek, hogy Egerszegi Sándor írótársunk elhalálozott. Temetése szombaton, 13,30 perckor lesz a putnoki temetőkertben.

 

 EGERSZEGI SÁNDOR:

 

1928 december elsején születtem egy Tisza-parti faluban, Poroszlón, mely most már azzal dicsekedhet, hogy a Tisza-tó dinamikusan fejlődő egyre látogatottabb települése.

 

Nem kezdtem írni verseket a palatábla, palavessző korszakában, megvártam míg a technika, olyan szintre fejlődik, mely szinte elemi szintre csökkenti az írás mechanikáját.

Az első verset, s annak három társát 1957-ben írtam, egyéb prózai megfogalmazásaimat úgy közel 50 év múltán, már a XXI. Sz. első évtizedében, amikor az írás a technika fejlődésének következtében szinte játékos időtöltésnek tűnt. A témát, az élményt nem kellett keresni, adott volt. Az ’56-os forradalomnak magam is részese voltam meglehetősen közelről, így csak emlékeznem kellett, az emlékképek hívás nélkül is jelentkeztek a jelenségek bekövetkezésének sorrendjében.

Az írásra a zavartalan, de a negyvenvalahány munkában töltött mozgalmas évek után fellépett unalmas napok késztettek. Nem valakinek s egyáltalán nem valakiknek sem okítására, sem szórakoztatására, hanem csak úgy magamnak írtam. Nem volt megerőltető munka, érett fejjel sok mindenre emlékszik az ember, ezeket felidézni rutinszerű feladat.. Először a gyerekkor kitörülhetetlen élményei, csínytevései aztán a többi, ahogy jött sorjában. Hitelesen kellett írni mindenről, hiszen ezek a visszaemlékezések a falum újságában folyamatosan jelentek meg, s az esemény valótlanságát a fejemre olvasták volna a velem egykorúak.

Nem alakítottam ki semmilyen ars poétikát, csak úgy egymás után írtam erről, arról. Kezdetben az állatokról, életük alakulásáról, az emberekhez való viszonyukról. Később az emberekről, a különböző jellemvonásokat hordozóiról. A következő fázis a természet szemlélete, annak szépsége, az ember életében betöltött szerepe. A témakör adott volt, mikor melyikhez volt kedvem, azt” tűztem” a klaviatúra billentyűire. A téma sokszínűsége, változatossága a robotszerű írásnak vet gátat. Nem sarkall az írás semmire, nincsenek álmaim, melyeket tűzön-vízen át meg kell valósítanom, ez nyugalmat kölcsönöz, melyet csak a minden napi élet fortyogása zavar meg időnként. Az meg olyan, mint a nyári zivatar, jön, megy.

 

2006. szeptember 15.

 

Az ÍRÓ KILENCEK - Élő Magyar Írók, Költök Nemzetközi Köre tagja 2006. szeptember 15-től. (-szbm-)

Új bejegyzés Frissítés

2011.05.28. 13:27 Szőnyi Bartalos Mária

PETŐFI SZÉPIRODALMI MŰHELY / Szőnyi Bartalos Mária  tervezete/   A Petőfi Szépirodalmi Műhely Komáromban, a Szőnyi Kulturális Egyesület (SZŐKE) berkein belül jön létre.   Célja kettős:   A komáromi régión belül élő és a határközeli magyar, tehetséges szépírók, költők felkutatása korhatár nélkül és számukra műhelymunka biztosítása minden második hónap ( páratlan hónap) egy meghatározott napján. A Petőfi Szépirodalmi Műhely tagjainak, és prózai írásaiknak valamint költeményeiknek megismertetése, bemutatása a szépirodalom iránt érdeklődő közönség előtt, író-olvasó találkozó keretében, minden második hónak ( páros számú hónap) egy meghatározott napján, a SZÖKE és tagjai segítő szervezésében.   Az alakuló űlés időpontja: 2011.   Minden páratlan számú hónap egy kijelölt napján  és időpontjában (először 2011. ? ) az írók, költők számára műhelymunka keretében bemutatják az alkotók az írásaikat. Jóindulatú, segítő útmutatás és bírálat mellett, a szépírói modor betartására egymást ösztönözve, együtt kiválasztják azokat az írásokat, költeményeket, amelyek  először áprilisban közönség elé kerülnek.   Minden páros számú hónap egy kijelölt napján és időpontjában (először 2011. ? ) író-olvasó találkozó keretében másfél órás előadással, és az azt követő közönséggel való beszélgetéssel színesítik programjukat a Petőfi Szépirodalmi Műhely tehetséges írói, költői.   A Petőfi Szépirodalmi Műhelynek bárki tagja lehet korhatár nélkül, aki meglátja a szépet, a jót önmagában, embertársaiban, szűkebb-tágabb környezetében, városában és a vidéki életformában.   A Petőfi Szépirodalmi Műhely a fentieket figyelembe véve kívánja elindítani működését. A tervezet bővítésére ötleteket, javaslatokat szívesen fogadunk.   A Petőfi Szépirodalmi Műhely ötletgazdája és elindítója a Szőnyben született, itt élő, alkotó Szőnyi Bartalos Mária, aki költó, író, publicista, és az Író Kilencek Nemzetközi Köre elnöke.   Jelentkezni lehet: szonybm@pickup.hu

2011.02.11. 06:02 Szőnyi Bartalos Mária

Molnár József Magyarország             ELMÉLKEDÉS     A haldokló nádasra, A levelek arany erdeje hull. Minden ősz már, S az őszi nap őszi fényre gyúl. Északról, lomha köd füstölög, A lehullott sárga avar fölött, Majd csendesen megáll, S a tó tükrébe néz. Víg, baráti lakomák ideje ez. Én megszokottan járom az ősök nyomát. Lelkendezve várom a postást - Kis bódékban a piacon halat veszek, Finom falat, bár nem kedvelem A nyers halak szagát. Az erdőkbe kirándulok, Van, aki ezen csak mosolyog - S minden este hatkor, Egy rozoga kerítésnél, Egy barna lányt csókolgatok. Együtt iszunk és nevetve mondjuk: Második szerelmünk a bor!                 Békéscsaba, 1950

2011.02.11. 05:46 Szőnyi Bartalos Mária

Arany-Tóth Katalin Magyarország Elmúlás                   Csak néhány pillanat, míg magával ragad a sötét nyugalom, s elmúlik bánatom kővé dermedt arcomon   Csak percnyi szenvedés – egy élethez képest oly kevés…   Csak néhány mozdulat, mi képekbe hasad, s az öröklétbe majd bús mementót farag – talán valami megmarad   2006.

2011.01.18. 16:22 Szőnyi Bartalos Mária

Harcos Katalin: Búcsúzó   Egerszegi Sándor emberközelből     1928 - 2011                Nézem a képet, amit legutóbb ott jártamkor készítettem róla. Szikár termet, rövidre nyírt fehér haj, dús, magyarosra szabott bajusz alatt szigorú, kissé összeszorított ajkak, de a kék szemek körüli ráncocskák huncutságról árulkodnak. Az Író Kilencek honlapján tett bejegyzései, szigorú kritikái voltak az elsők, amiket tőle olvastam, majd sorra kerültek kisprózái is. Ezekbe beleszerettem azonnal. Valami különleges, múltbéli hangulat lengi be írásait. Képes idevarázsolni a letűnt időket, a már feledésbe merülő életvitelt, gondolkodásmódot. Azt vallotta, feladatának érzi megőrizni mindazt, amit ezekben bemutat, mert a múlt ezen lenyomatai a magyar kultúra követendő értékrendjéről árulkodnak. Egy Sándor nap alkalmából, ismeretlenül, néhány köszöntő sort küldtem neki. Így született meg a mi barátságunk. Hamarosan már naponta váltottunk üzeneteket, megvitatva mindent, amit arra érdemesnek tartottunk. Amikor egy közelgő találkozó alkalmával kimentette magát, korára és felesége betegségére hivatkozva (Erzsike már hosszú ideje betegeskedett, és nem akarta őt magára hagyni) elhatároztam, hogy ha ő nem jön, majd én elmegyek hozzá, és elviszem az Író Kilencek üdvözletét. Felvillanyozta az ötlet. Pillanatok alatt megszervezett mindent, és mire észrevettem, már ott álltam Putnokon a buszmegállóban, körbe tekintgetve, hogy látom-e öreg barátomat? Természetesen ott várt rám. Több napot töltöttem náluk. Megismertem a családot, lányaikat, unokáikat is, meg a környék természeti és ember alkotta nevezetességeit, és eközben hatalmas beszélgetéseket folytattunk. Elzarándokoltunk a közeli forráshoz és a halastóhoz is, ahol kedvenc görbe fácskáját megmutatta. Írt is róla. Ma már az sem él… Nem ez volt az egyetlen alkalom. Később visszatértem, mert egy több órás video-riportot készítettem feleségével, Erzsikével, aki az 1956-os események születésénél ott volt, és évtizedekig még követte őt ennek utóélete.   Vagy inkább mindkettőjüket, hiszen Sándor is jócskán belecsöppent az eseményekbe annak idején. Katona volt ’56-ban, majd tanári pályára lépett. Nyugdíjazásáig Putnokon tanított. Akár merre mentünk a városban, ismerősökbe botlottunk, akik szeretettel és tisztelettel köszöntötték. Nagy élmény volt hallgatni, amikor mesélt, és az is, amikor pihenőül a konyhában Sándorral citromos piskótát sütöttünk. Ő volt a mester, én pedig a kukta. Süteményének joggal csodájára jártak. Más alkalommal az egyik szomszéd faluban töltöttem el napokat, pihenésre vágyva. Természetesen nem véletlenül éppen ott. Még ki sem pakoltam, amikor a panzióban megjelent Galagonya – mert barátian így becéztem őt -, betuszkolt a kocsijába, és már vitt is át, Putnokra. Felesége finom ebéddel várt, és aznap este vissza sem engedtek a szállásomra. Ha már pihenés, akkor menjünk át Szlovákiába, a közeli fürdőbe egy napra! – hangzott a javaslat, és másnap már ott lubickoltunk a gyógyvízben. Úgy ajnároztak, mintha közeli családtag volnék, mintha mindig is hozzájuk tartoztam volna. Talán nem rég elvesztett szüleimet próbálták pótolni. A Gömöri dombság nagyja a túloldalra esik mostanság, így hát egy nap tettünk egy hatalmas kirándulást arra is. Félúton megéhezve pizzát ettem, amit szokásos csipkelődésével kísért, - hiszen az ilyesmit nem tartotta igazi eledelnek – de a kedvemért megkereste a legjobb pizzériát, és direkt úgy intézte, hogy déltájban arra járjuk. Ilyen volt. Szigorú, néha szinte mogorva, kötekedő ember látszatát próbálta kelteni, hogy szeretni való lényét elrejtse. Talán férfiatlannak tartotta azt az érzelemgazdagságot, ami benne lakozott. Lányait, feleségét rajongva szerette. Ha nem hallották, szemei kigyúltak, mint a csillagok, úgy mesélt róluk. Talán nem is tudják… Amikor legutóbb kivitt a buszhoz, és elköszönt tőlem, egy pillanatra eltűnt, majd megjelent egy szál gyönyörű rózsával. Nevetve vallotta meg, hogy a szomszéd háza elől csente nekem. Akkor láttam utoljára. Őszinte barátot, írótársat és szigorú kritikust veszítettem el személyében. Hiányozni fog. Putnokon, felesége mellé helyezték örök nyugalomra. Temetése csendben zajlott, ennek ellenére sokan eljöttek. Ünnepélyesen búcsúztatták el, kiemelve az Író Kilencekhez fűződő viszonyát. Az Író Kilencek Nemzetközi Köre felvette Őt örökös tagjai sorába, így őrizzük meg emlékét. Harcos Katalin 2011. január 13.   Író Kilencek Nemzetközi Köre alelnöke

2011.01.13. 10:12 Szőnyi Bartalos Mária

SZOMORÚ HÍR: Tudatom veletek, hogy Egerszegi Sándor írótársunk elhalálozott. Temetése szombaton, 13,30 perckor lesz a putnoki temetőkertben.

2011.01.13. 10:08 Szőnyi Bartalos Mária

Egerszegi Sándor (Magyarország)   Charon ladikjában             Hídról szállok alá testetlenné válva, Nem hagyok sok nyomot erre a világra   A nehezén túl vagyok, vígasztal a tudat, Egyedül teszem meg a hátralévő utat   Elringat a folyó szelíd csobogással Békében utazunk, megleszünk egymással.   Messze még a tenger, hát még az óceán Szeretném már tudni, vajh’ott mi vár reám.   A part mentén szerte erdők és ligetek Régi ismerősként búcsút integetnek.   Az egyik megszólal: az meg ott a Sándor Megesküszöm rája, három évig jártunk Egyazon osztályba   Rég elkerült tőlünk, ki tudja merre járt? Most újra itt van az elveszett jó barát.   Itt marad-e vajon, vagy elmegy örökre A további útján Isten legyen vele.     2006. november 26.

2010.12.23. 15:14 Szőnyi Bartalos Mária

AZ ÍRÓ KILENCEK TÖRZSTAGJAINAK ELÉRHETŐSÉGE: http://www.irokilencek.hu

2010.12.23. 15:13 Szőnyi Bartalos Mária

Szőnyi Bartalos Mária Magyarország   2010 KARÁCSONYÁRA ajándék író és költő társaimnak                                       Köszönöm nektek, hogy ajándékozhatok fenyves erdőket, kegyes erőket adhatok, hogy ne unatkozzatok, hogy emlegessetek, hogy ne átkozzatok, hogy ne égessetek fenyves erdőket…   Hogy legyen világosság, azt akarjátok! Maradjatok a fenyők között akkor is, amikor már untat a friss légáramlat a fenyők között, a felhők alatt, fenyves erdőkben…   Akkor gondolkodjatok el Karácsonykor, ha a  karácsonyfa alatt, mint írástudók rájöttetek, hogy bennetek van a kor, s egyben ti vagytok a korban a kór, pedig nem érdeketek a történeti kór:   az ész vaksága, elvakult pórázon tartása, mert hazátok bűne sem lehet erényetek, még akkor sem, ha e bűn ezerszer jobban fáj, mint ahogyan azt reméltétek. Legyen világosság a fejetekben! Nekem nem kell színt vallani   világnézetek mellett vagy ellen, mert nem vagyok politikus, sem közgazdász. Esetemben az írói, költői lélek az Ász! Ez lengje körbe fenyőfátok, s nem hullhat rátok semmi átok,   csak a szeretet libben be hozzátok… Köszönöm nektek, hogy ajándékozhatok fenyves erdőket, kegyes erőket adhatok, hogy ne unatkozzatok, hogy emlegessetek, hogy ne átkozzatok, hogy ne égessetek   fenyves erdőket… …és másik igazság helyett ne tagadjátok meg az Egy Igazságot, mert az a Világítótorony: a csúcs a fenyőfán… a Te Szent Koronád… a Ti Szent Koronátok… a Mi Szent Koronánk.   Komárom-Szőny, 2010. Karácsony     Megjelent: MVSZ HONLEVÉL, 2010. december 21.

2010.12.21. 15:15 Szőnyi Bartalos Mária

LÉNÁRD JÓZSEF Magyarország Karácsonyi tanka         Ha újra csendül Régi karácsonyi fény, Lelkemben éli Csilingelő csengését, s messziről szüleimet.     2006. december 15.

2010.12.21. 15:11 Szőnyi Bartalos Mária

© Pogány Zoltán   SZLOVÁKIA    Béke, hit, remény, szeretet               Béke, együtt áhítozzuk a telt mindenséget. Hit, halovány árnyaink ne múlhassanak el. Remény, mosolyoktól remegjenek ajkaink. Szeretet, mindenkinek szíve olvadjon hozzánk. Béke, pihenjünk meg a karácsonyfák alatt. Hit, együtt hallgassunk minden angyali zenét. Remény, négy gyertyából egyik imáinkban égjen.   Szeretet, csillanjanak meg köröttünk a díszek. Béke, cipőink hópihékkel táncoljanak. Hit, melegítse vállaink kóbor ölelés. Remény, csomagoljunk magunkba sok ajándékot. Szeretet, misézzen velünk az őszinteség. Béke, gyónjanak meg értünk messzi éterek. Hit, négy gyertyából egyik alázatunkban égjen.   Remény, édesítsék vacsoránk mézeskalácsok. Szeretet, vak börtönné bölcsőnk sose legyen. Béke, maradjon Jézuskánk a világerő. Hit, csillapodjon nagy éhünk ha van ostya és bor. Remény, lássuk amint nyugalmunk elénk szalad. Szeretet, daloljuk együtt hogy van bizalom. Béke, négy gyertyából egyik kezeinkben égjen.   Hit, fagyjon szép virág ablakaink üvegére. Remény, csendes holdvilágnál igyunk és együnk. Szeretet, ujjunk között nyíljon fenyőtükör. Béke, csillogjanak szemünkben szeretetkönnyek. Hit, gyerekeink ne sírjanak anyát, apát. Remény, maradjon örök a faggyús koszorúnk. Szeretet, négy gyertyából egyik mibennünk égjen.     Szádalmás, 2006. december  9.

2010.12.21. 15:07 Szőnyi Bartalos Mária

Jézuska csendje (Reflexió a "CSENDES ÉJ"-re)         A fánk alatt a szent család s mint régen Jézus baba a jászlában pihent, nyugodt álomban, néma szenderében ősrégi jelképként mesélt a csend:   a süket-némák hangtalan szaváról, a nyelvében metszett rabszolgasors megtört-szemű, -beszédű bánatáról, minden lényről, amelynek hangja torz.   Alvó Jézuska üzen csendesen minden szellemben gyengét átölelve, mely beszédhiányában védtelen,   hogy szeretete végtelen kegyelme jó csendjével a gőgös értelem sértett alattvalóit képviselje.   2OO6 12. 22 Gyöngyös Imre Új Zéland.

2010.12.21. 15:02 Szőnyi Bartalos Mária

Kasza Marton Lajos       CSILLAG  FÉNYLIK         Csillag fénylik fenn a magyar égen, jó hírt hoz a fény a magyar éjben.   Elcsitul a nép jajja, sírása, áldás lesz a fény jóság forrása..   Ezer éves vágy mond újra imát, halljátok meg, most életünk kiált.   Születés ünnepén nem tűrűnk tovább: vissza vesszük a szabadság jogát!   Ragyog a csillag, reánk ragyog, szabadok leszünk végre, szabadok!..     Toronto, 2006 december 20. Kanada

2010.12.21. 14:51 Szőnyi Bartalos Mária

GYÖNGYÖS IMRE Új Zéland   Író kilencek hatása                Ó, mennyi búbánat magánya bájol s hány suttogó, szép szóra bűvöl itt. Lelkem mélyén a csend varázslatával megáldja mind a rajtam kívülit.   Míg bent a csend gyógyítja mind a kintit és bölcselkedni int egy szép imán, figyelmet fordít józanságra; mindig mindenkinek csak jót, szépet kiván:   Jó korszakot a józan embereknek! S míg ott a nyár és itt a tél galád, úgy gyűjtsük versbe, mit szívünk szerethet, mint elszármazott, nagy, magyar család!   2OO5. július 24.

2010.12.21. 14:47 Szőnyi Bartalos Mária

Kasza Marton Lajos Kanada MEGTISZTULÁS       Ostor kell ostorozni, szavak, melyek vágni tudnak és eldobni mindent, amit mások is már halálra untak. Harc kell, tespedést feloldó harc, kéz, mely testvérre talál, az egymás keresésben a jóért, megértés kell és leomlott határ. Tetteket jelentő új kell, a jövőért való lázadás, a ránk omló nappalok alatt:  eszmény és örökké égő lángolás! De ostor kell, ostorozni, szavak, melyek menteni tudnak, előrenézve, szabadon elvetni minden bánatunkat. Torontó.

2010.12.21. 14:41 Szőnyi Bartalos Mária

Szőnyi Bartalos Mária FOGADD EL FOHÁSZOM ÉRTED     mert nem tehetem neked boldoggá a Karácsonyt csak kívánhatok megértést szeretetet most mindent feledve fogadd el fohászom helyettem érted legyen számodra az ünnep - ÜNNEP vidáman várj egy új évet a patkó Hozzád mágnesként vonzza a Szerencsét a Lét feledtesse Veled hogy mi a nemlét s ha jósággal szeret valaki szeliden tudj HINNI SZERETVE REMÉLVE SZERETNI

2010.11.06. 19:18 Szőnyi Bartalos Mária

MÁTYUS ATTILA Reszket a föld           édes kínnal fűszeres pohár álmodni nagyot e puszta tájon ezerszer bitang itt minden király s ezerszer drága minden álom mérge ha van csak önnön mérge magára hull minden átka repedezik szíve-kérge reszket a föld Hunniába'   2006.

2010.10.16. 21:41 -szbm-

"Kell ott fenn egy ország"

2010.10.15. 13:16 Szőnyi Bartalos Mária

A holló (E.A.Poe.Ford: I Gyöngyös)         Egyszer éjféltájt magamba roskadtan és elborongva sok sok régi bűvös monda altatgatta az eszem; Míg fejem álomra szottyant, hirtelen valami roppant halkan az ajtómon koppant,- eltünődtem a neszen,- Látogató lesz motyogtam - az kopogtat csendesen;                Az lehet, más semmisem. O! Emlékszem jól, mikor fagyot hozott december zordja, szisszent sok haló sziporka, szellemrajz padlóm során. Vágytam bárcsak reggeledne, bánatomat a könyvekbe fojtanám meg, ha lehetne, búmat Lenórám után, angyalnévvel hőn tündöklő vesztett Lenórám után.               Neve maradt meg csupán. Majd a bíbor függöny selymes suhogása oly sejtelmes révült, rémült borzadállyal nyomasztotta az eszem, hogy szívem vert izgatottan, nyugtatóan mondogattam: “Látogató lesz az ottan, az kopogtat csendesen Látogató kopogtathat az ajtómon csendesen,                az lesz és más semmisem!” Többé már nem ingadoztam, bocsánatért áradoztam “Asszonyom, vagy uram, csakis én lehetek a hibás, bizonyára bóbiskoltam, elnyomott tán a fájdalmam, bátortalanul és halkan hallatszott a kopogás!” Ezzel bátran szélesebbre tártam az ajtónyilást:                Kint sötétség s semmimás! Hosszan bámultam az éjbe, feszengve, fürkészve, félve kétes álmot, melyet ember álmodni sem merne már. Aztán csend lett, mély, töretlen, nyugodt, bár nem ernyedetlen, mert egyetlen szót rebegtem, - ajkam Lenórámra jár - ezt suttogtam: “Lenórám” s a mormolt visszhang visszaszállt,                csak egy szó s más semmimár. Hogy szobámba visszaléptem lelkem mélyén izzón égtem, újra, most már hangosabban hallottam a koppanást; Az is lehet, hogy épp most ért függönyhöz az ablakrostély; Hadd lám, mily titokzatos, mély rejtély ez a kopogás. Nyugalmamért kiderítem mi e titkos kopogás:                Csak a szél és semmimás. Így tártam fel a spalettát, melyen büszkén reszketett át szárnyát csattogtató holló, méltóságos vénmadár; Pillanatra meg sem torpant, főúr külsejével roppant díszes lény, amelynek otthont szobám Pallas szobra tárt; Bejárati ajtóm felett jó Pallas szobrára szállt,                szárnyát szétterjesztve várt. Ében szárnyasom mogorva lénye búmat gyors mosolyra, sőt kacajra vidította - ajzott szívem csapodár - “Szellemszörnyhöz vagy hasonló, rémes, zordszoborbitorló, bősz és borzas tollú holló, honnan hányt az éji ár? Hogy szólít a Plútó partja és a Hádesz-íhatár?”                Szólt a holló: ”Sohamár”. Bámultam, hogy milyen szájas, szemtelen e csúnya szárnyas, ám bevallom, hogy e válasz jelentése balga bár, mégsem segíthetek rajta, tudom nincsen madárfajta, mely egy élő ember ajtaján Pallas szobrára száll, lám mégis e szörny vagy állat ajtóm szobrán ülve vár                ilyen névvel:“Sohamár” De a holló ült magában, egy szó volt csak szótárában, mintha lelkét ez az egy szó öntené formába már. Károgása meg se reccsent, ében tolla meg se rezzent; Mormolgattam önfeledten:”Más barát is messze jár! Holnap ő is messze röppen, elszáll innen e madár!                Szólt a holló:”Sohamár!” Ismételten meglepetve e találó feleletre, minden kétséget elvetve, csőre csak egy szóra áll; Régi gazdától tanulta, ki balesetekbe hullva, sorsában meghiusulva egy refrénre visszajár, holt reménye gyászdalában egy refrénre visszajár,                arra csak, hogy“Sohamár”. Bámultam hollómat újra kedvemet vidámra gyújtva fordultam, hogy szembenézzen ajtó, szobor és madár. Puha bársonyba süppedten rejtélyemet fejtegettem; E madárszó lehetetlen titok, mit szívébe zár! Mit gondolhat ez a baljós, félszeg, szörnyü, zord madár?                Mért károgja: ”Sohamár”? S én, tűnődő szótlan ember ültem sok rossz sejtelemmel, míg hollóm parázsló szemmel mélyen meghipnotizált, megigézett a lelkemben: Lenórán kellettmerengnem, párnám elzsongatatt engem, teljes lámpafénybe zárt. Fejét többé bársony párnám, mely nélküle oly sivár,                nem támasztja sohamár! Úgy tűnt, hogy sűrűn gomolygva angyalkézzel szórt aróma s szőnyegemnek puha bolyha felett angyal tánca jár. Dorgáltam balsorsom s vesztem: “Angyalok küldtek vagy Isten? Kábítószert, hogy enyhítsen! Lenórára sose várj! Kortyold kábító nepenthéd, hogy Lenórádra ne várj!                Szólt a holló:“Sohamár”. “Próféta! - a hangom dörgött - Baljós próféta vagy ördög! Kísértőnek kiokádott, alvilági, korcs madár, kinek bátor szajkónyelve sejtelmekkel olyan terhes, felelj nekem Te félelmes, áruld el, hogy rám mi vár! Van-e balzsam szelencédben? Mondjad végre rám mivár?”                Szólt a holló: “Sohamár”. “Próféta! - hangom már hörgött - Próféta, madár vagy ördög, égre, Istenre könyörgök, kihez minden ima száll! Áruld el nekem hát menten rossz, sötét, bús életemben, lesz-e még oly édes szentem, ki ölelő kart kitár? Lesz-e tündöklő Lenórám, aki ölelésre vár?                Szólt a holló: “Sohamár”. “Bármi véletlen, botor szó, legyen ez a legutolsó! - sikoltottam – Nyeljen vissza a plútói, éji ár! Tollad jelképül se hagyjad, se szód, melynél hazugabbat élőlény nekem nem adhat! Hagyd el szobromat Madár! Tépd ki csőröd a szívemből, hagyj magamra végre már!”                Szólt a holló: “Sohamár!” És a holló meg se rezzen, hátán még a toll se lebben, ajtóm felett sápadt Pallas szobrán ülve egyre vár; Szemébe a démon szállt ma, fejében a démon álma, padlómra dönt árnyat szárnya s lámpámról a fénysugár, s lelkem ebből az árnyékból, melyet önt a lámpaár,                fel nem szállhat sohamár!

2010.10.15. 13:15 Szőnyi Bartalos Mária

The Raven By Edgar Allan Poe Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary Over many a quaint and curious volume of forgotten lore – While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping, As of some one gently rapping, rapping at my chamber door. “ Tis some visitor” I muttered, “tapping at my chamber door –               Only this and nothing more.” Ah, distinctly I remember it was in the bleak December, And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor, Eagerly I wished the morrow, -- vainly I had sought to borrow From my books surcease of sorrow – sorrow for the lost Lenore – For the rare and radiant maiden, whom the angels name Lenore –               Nameless here for evermore. And the silken and uncertain rustling of each purple curtain Thrilled me filled me with fantastic terrors never felt before; So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating;” ‘Tis some visitor entreating entrance at my chamber door – Some late visitor entreating entrance at my chamber door;                This it is and nothing more” Presently my soul grew stronger, hesitating then no longer, “Sir” said I, “or Madam, truly your forgiveness I implore; But the fact is I was napping, and so gently you came rapping, And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door, That I scarce was sure I heard you” – here I opened wide the door, --               Darkness there and nothing more. Deep into the darkness peering, long I stood there wondering, fearing, Doubting, dreaming dreams no mortals ever dared to dream before; But the silence was unbroken, and the stillness gave no token, And the only word there spoken was the whispered word, “Lenore” – This I whispered, and an echo murmured back the word, “Lenore” –                Merely this and nothing more. Back into the chamber turning, all my soul within me burning. Soon again I heard a tapping something louder, than before. “Surely,” said I, “surely that is something at my window lattice; Let me see then what thereat is, and this mystery explore -- Let my heart be still a moment, and this mystery explore, --                ‘Tis the wind and nothing more.” Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter, In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore. Not the least obeisance made he, not a minute stopped or stayed he, But, with mien of lord or lady, perched upon my chamber door – Perched upon the bust of Pallas just above my chamber door --                Perched and sat and nothing more. Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling, By the grave and stern decorum of the countenance it wor “Though thy crest be shorn and shaven, thou,” I said, “art sure no craven, Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore – Tell me, what thy lordly name is on the Night’s Plutonian shore!”                Quoth the Raven, “ Nevermore.” Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly Though its answer little meaning – little relevancy bore; For we cannot help agreeing that no living human being Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door – Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,               With such name as “Nevermore.” But the Raven sitting lonely on that placid bust, spoke only That one word, as if his soul in that one word he did outpour. Nothing farther then he uttered; not a feather then he fluttered – Till I scarcely more than muttered: “Other friends have flown before – On the morrow he will leave me as my Hopes have flown before.”                Then the bird said, “Nevermore.” Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken, “Doubtless,” said I, “what it utters is its only stock and store, Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster Followed fast and followed faster till his songs one burden bore – Till the dirges of his Hope that melancholy burden bore                Of ‘Never – never—nevermore.’” But the Raven still beguiling all my sad soul into smiling, Straight I wheeled my cushioned seat in front of bird and bust and door; Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore – What this grim, ungainly, ghastly, gaunt and ominous bird of yore                Meant in croaking “Nevermore.” This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom’s core; This and more I sat divining, with my head at ease reclining On the cushion’s velvet lining that the lamp-light gloated o’er But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o’er                She shall press, ah nevermore! Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor. “Wretch,” I cried, ”thy God has lent thee – by these angels he hath sent thee Respite – respite and nepenthe from thy memories of Lenore! Quaff, oh quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!”                 Quoth the Raven, “Nevermore.” “Prophet!” said I, “thing of evil – prophet still, if bird or devil! – whether Tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore, Desolate, yet all undaunted, or this desert land enchanted – On this home by Horror haunted, tell me truly I implore – Is there-- is there balm in Gilead? – tell me – tell me, I implore!”                Quoth the Raven, “Nevermore.” “Prophet!” said I, “thing of evil! –prophet still, if bird or devil! – By that heaven that bends above us – by that God we both adore – Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn, It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore – Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore.”                Quoth the Raven, “Nevermore.” “Be that word our sign of parting, bird or fiend!” I shrieked upstarting – “Get thee back into the tempest and the Night’s Plutonian shore! Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken! Leave my loneliness unbroken! –quit the bust above my door! Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!”                Quoth the Raven, “Nevermore.” And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting On the pallid bust of Pallas just above my chamber door; And his eyes have all the seeming of a demon’s that is dreaming, And the lamp-light o’er him streaming throws his shadow on the floor; And my soul from out that shadow that lies floating on the floor                Shall be lifted – nevermore!

2010.10.12. 21:03 Szőnyi Bartalos Mária

Hey Noémi (Magyarország) Afrika trilógia 1. Uganda gyermeke (Rossz helyre születtem) 2008. május 26.   Segítség! Falunk fáklyaként lángol. Kezek rángatnak. Látom holt családom.   Elvisznek. Fáj! Sírom a világnak. Milicisták ütnek-vágnak, gyaláznak.   Képeznek. Mától katona leszek. Hogy ne kínozzanak, bármit megteszek.   Éhezem. Már két napja nem ettem. Gyomromba oroszlánként mar fájdalom.   Szomjazom. Nyelvem, mint száraz tapló. Vérpatak indul cserepes ajkamon.   Tűz a nap. Égő katlan zubbonyom. Hólyagos kezemben nehéz fegyverem.   Cipelem. Azt mondják, ölj!- S ölnöm kell. Félelem lesz úrrá gyenge lényemen.   Rettenet. S én reszketve megteszem. Porban botolva, zokogva vétkemen.   Ez lettem. Nézd! Gyilkoló rabszolga. Tizenkét éves kislányként – rabolva.

[35-16] [15-1] [Archívum]